Like gomb, like box és egyebek

Aki számítógépek közelében van, és főleg, ha még internetezik is, az tudja, mit is jelent az a bizonyos LLL, vagyis a Life Long Learning.
Hát igen. Hetenként tapasztalunk valamilyen újdonságot, újítást. Csak egy pár napot hagyunk ki kedvenc helyünkön, és máris csodálkozhatunk, no meg keresgélhetünk.

Így van ez a Bloggerben, a Facebookon, és a Twitter esetében is. Ezeken a helyeken nem harangozzák be már hónapokkal előre, hogy majd változunk. Minek, hiszen folyamatosan változnak.
Ezek a változások néha bosszantóak, mert végre megtanulunk valamit használni, már egész jól megy, és tessék, egyik napról a másikra más kinézet, máshová került gombok, új funkciók fogadnak minket.

Többször írtam már a különböző gombok elhelyezésének lehetőségeiről, és másokról is, amik akkor és ott igazak voltak.

Sokat gondolkoztam, mit tegyek? Időről időre térjek vissza ezekhez a bejegyzésekhez, és próbáljam ki az ott leírtak működnek-e még? Vagy inkább egy-egy új bejegyzésben írjam meg, hogy aktuálisan éppen hogyan lehet megoldani egy feladatot.
Ez utóbbi mellett döntöttem.

El is mondom, miért.
Ha én keresnék egy megoldási lehetőséget, mert azt tapasztalom, hogy valamit nem tudok megoldani mondjuk a Bloggerben, amit eddig gond nélkül tudtam, akkor nem keresgélnék több éves blogbejegyzések között, mert az a bizonyos funkció akkor még nem is létezett.

Ahogyan szakdolgozat írásakor is azt mondják, az a szakirodalom, ami 5 évnél régebbi, már nem szakirodalom. Jó, ez kicsit túlzás, mert vannak dolgok, amik nem változnak, de a tudomány is halad, és egy dolgozatban az újdonságokat kell figyelni, valami újat kell mutatni.
Az interneten még sokkal gyorsabban avulnak el dolgok. Azt hiszem, erről mindannyian órákig tudnánk beszélni.

Ezen megfontolás miatt nem nyúlok a régi bejegyzésekhez, hanem időnként megnézem, változtak-e azok a megoldások, melyekről már régebben írtam, és ha igen, egy új bejegyzésben írok róla.

Mindig jó a rövid link?

Klassz dolog a rövid link, kicsit titokzatos, Twitteren egyenesen kívánatos, mert így még írhatunk is a link mellé valamit.

Már nem csak Twitteren, hanem egyre több helyen találkozok rövid linkkel. Megvallom, nem kattintok rá, ha nem tudom, mit takar. Sokan látogatottságot akarnak növelni a rövid link alkalmazásával. Kíváncsiak lesznek az emberek, rákattintanak, és meglátnak egy számukra teljesen érdektelen oldalt. Persze azzal a lendülettel kattintanak az X-re.  

Külön kedvelem a mindenféle szöveg nélkül továbbküldött rövid linkeket, számomra tökéletesen ismeretlenektől. Úgy döntöttem, ezeket kihagyom, annyira nem tudnak érdekesek lenni, hogy rákattintsak bármelyikre is.

Mint blogot írónak, nekem is jól esik a látogató.

Nemrégiben kezdtem alkalmazni a Bloggeren azt a lehetőséget, hogy egy kattintással elhelyezhetem a megosztás gombokat a bejegyzésem végén. Ha valaki rákattint a twitter ikonra, máris alkot egy twittet, rövid linkkel. A blog neve, a bejegyzés címe után következik a rövid link. Legalább nem zsákbamacska.

Figyelem a Webmestereszközöket is, és megállapítottam, hogy "A webhelyére mutató linkek" között nincsenek olyanok, amelyek rövid linkek lennének. Egyébként az is látszik, hogy a Bloggeren levő blogoknak nem tud rámutató linket adni egy másik bloggeres blog.

Jó a rövid link, de nem minden esetben.:-)

Lógunk a neten

Igen, az ember hajlamos sok időt eltölteni olvasgatással, böngészéssel, blogok olvasásával, és persze az IWIW, Facebook oldalak tanulmányozásával, esetleg Twitteren történő csiviteléssel. Egy idő után úgy érzi, nem maradhat le, mert elveszti a fonalat. Úgy érzi, ez az élet. Igen, az élet egy része. Egy része, nem az egész. Akik sokat vagyunk gép és internet előtt, úgy hisszük, mindenki így van vele. Miért gondoljuk ezt? Mert olyanokkal beszélgetünk, találkozunk a munkában, illetve a magánéletben, akik szintén sokat lógnak a neten. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, mindenki olvassa az általunk is olvasott oldalakat.

Aztán elgondolkozunk, és rájövünk, ugyan, ez nem így van. Mindenki nem lehet, mert vegyük le a gyerekeket, mondjuk a 70 éven felülieket, utána a kapott számot felezzük, vagy harmadoljuk?

Miért is mondom ezt? Mert mostanában olyan oldalakra keveredtem, ahol egy bizonyos szakma, munkaterület (nem is tudom, mi lenne a jó szó) képviselői nagy számban vannak jelen. Vannak köztük csendesebbek és hangosabbak. Ismertek, és kevésbé ismertek. Szakmai múlttal rendelkezők és kezdők is. Egy a lényeg, sokfélék. Persze rendelkeznek honlappal, bloggal, termékkel, szolgáltatással, és igyekeznek kitűnni a tömegből. Ki így, ki úgy. Vannak köztük olyanok, akiknek az írásait viccként tudom csak olvasni, vannak, akik az elméleti alapokat sem nélkülözik.

Egyben viszont hasonlítanak. Rettentően jól meg tudják bírálni a többieket. Ez egy dolog. Sajnos vannak, akik a hangnemet kissé eltúlozzák, magyarul a sárdobálás szintjén szidják a kiválasztottat. Mások igyekeznek józanok maradni. Aki nem szakmabeli, az meg nem tudja, ki mondja a jót, kinek lehetne hinni. Úgy érzem, egy dologra nem gondolnak. Mégpedig arra, hogy nem egy zárt térben mocskolódnak, hanem mindenki szeme láttára. Én, mint egy potenciális vásárló/ügyfél mit látok? Azt, hogy nem csak hogy nem tudnak megegyezni bizonyos dolgokban, hanem majdhogynem vérre menő csatákat vívnak egymással. Nem szakmailag, érvekkel alátámasztva, hanem egymást sértegetve, személyeskedőn. Az nem zavarna, hogy nem értenek egyet, az zavar, ahogyan egymást szidják, és mondják el kóklernak. Egyben szoktak egyetérteni. Az ügyfelek pocskondiázásában. Olvasom, ahogy leírják történeteiket, közben engem, mint vevőt elmondanak mindennek. Mert ugye a vevő az hülyeségeket kérdez, hülyeségeket akar, az ingyenes hírlevélre a sok szemét ember nem az "elsődleges" e-mail címét adja meg, és van pofája a nyakukon lógni és nem vásárolni. A legszomorúbb, hogy az ilyen jellegű bejegyzésekhez hozzászólók nagy része teljesen egyetért, csak kis része mondja azt, hogy ácsi, én is, ha megadok egy e-mailt, az nem az, amit a munkához használok.

Amiért írtam ezt a kis bejegyzést az az, hogy tessenek már kedves marketingesek elgondolkodni. Jó marketing ez? Jó az, ha én, mint potenciális ügyfél azt látom, mindenki fikázza a többieket, és engem, mint vevőt? Végül is én lennék az, akiért vannak, én a VEVŐ/MEGRENDELŐ. Azt az energiát, amit egymás ócsárlására fordítanak, fordíthatnák akár arra is, hogy engem megnyerjenek. De nem ám úgy, hogy azt mondják a hátam mögött, mekkora szemét vagyok, mert nem vásároltam minden alkalommal, amikor elém toltak egy megrendelőlapot!

A vevő/megrendelő sem hülye. Én, a magam részéről nem szeretek olyan helyre menni, ahol engem lenéznek, lehülyéznek, és csak a pénztárcám kinyitását várják. Nem kell ajnározni sem, nekem elegendő az, ha a kellő tiszteletet megadják nekem. Pontosan annyit, amennyit elvárnak maguknak.

Közösségi oldalakról

Már írtam a közösségi médiáról, és annak a nagy erejéről. Nem mese ez. Ma megtapasztaltam, valóban hoz látogatót bármire. Még olyankor is, amikor az ember csak véletlenül, ügyetlenségből nyom ki egy üzenetet a Twitterre. Gyakoroltam a twitpic nevű helyen, hogyan is kell képet feltenni, és üzenethez csatolni. Eközben elbambultam, és nem pipáltam ki azt, hogy ne menjen üzenet erről a képről. Meg is ijedtem, mert nem írtam semmit, egy kép rövid linkje száguldott el a billentyűzetem alól. Na, gondoltam, ügyes voltál megint.

Aztán mire eljutottam ugyanezen oldalon oda, hogy megnézzem, milyen is a kép a feltöltött helyen, már 4 látogatót mutatott a számláló. 20 perccel később már 15 nézőt jelzett. Nem is rossz, főleg, hogy ennyien a másik helyen egy hónap alatt nézték meg:-) Lehet számítani a sok Twitter előtt ülőre:-)

Van ebben ráció. Teljesen célzottan tud az ember információt átadni másoknak. Hajrá, tessék kihasználni a lehetőségeket!!

Közösségi oldalak használata

Mire gondolok? A különböző közösségi oldalakon (Iwiw, Facebook, Twitter) lehetőség van megosztani információt más felhasználókkal. El lehet mondani, ha valami tetszik, és azt is, ha valami nem. Sokan olvassák el a többi ember véleményét, kattintanak az általuk felkínált linkekre.

Ha ismerős ajánl neki egy üzletet, szolgáltatót, mestert, akkor nagyobb bizalommal fogja felkeresni.

Meg lehet kérdezni másokat, tudnak-e mondjuk jó tisztítót, lakatost, fodrászt, vagy éttermet.

Az olvasott híreket meg lehet osztani másokkal, és mi is elolvashatjuk, hogy ismerőseink milyen érdekes vagy fontos dolgokat tartanak figyelmünkre érdemesnek.

Sőt, mondhatom úgy is, ma már minden összefügg mindennel, amit valahol leírunk, megjelentetünk az interneten, azonnal megjelentethetjük ezeken a közösségi oldalakon.

Tehát, ha írok a blogomba, meg tudom oldani, hogy Twitteren ez egy csiripként megjelenjen. A blogomon elhelyezhetek egy helyes kis ikont, ami arra ösztönzi az olvasókat, kövessenek Twitteren, vagy jelöljenek ismerősnek Facebookon, esetleg legyenek rajongóim. Na jó, nem értem kell rajongani, hanem az általam létrehozott oldalért.

Miért is jó ez? Ha szkeptikus akarok lenni, az mondom, majd kiderül idővel, jó-e ez nekünk.

De, ha vállalkozó vagyok, akár egyénileg, akár társasan, meg kell látnom a lehetőséget. Ott van az a sok ember, és csak arra vár, hogy megismerhesse termékemet, szolgáltatásomat. (Emlékszünk ugye, amikor különböző oktatásokon ezt hallottuk.) Komolyra fordítva a szót, igen, ott van a lehetőség előttünk. Jelen kell lenni. Hallani, olvasni kell rólunk. Meg kell, hogy ismerjék vállalkozásunkat. Mivel foglalkozunk, milyen problémára tudunk megoldást nyújtani.

Hatalmas lehetőség vállalkozásunk reklámozására. Többnyire ingyen!! Nem teljesen ingyen, mert energiát, időt rá kell szánni. Tanulni kell, figyelni, reagálni, megírni, bővíteni az ismerősi kört.

Azt írják a szakértők, hogy 2010 az az év lesz, amikor a marketing tevékenységet ki kell terjeszteni a Twitterre, Facebookra is.

Csirip, csirip, Turulcsirip

Nem, nem őrültem meg. Csak valahogy adódott ez a kis szójáték a mai bejegyzéssel kapcsolatban. A múltkor pár mondatban összefoglaltam a blog mibenlétét, a blogolás lehetőségeit.

Most a mikroblogról ejtek néhány szót.

Hogy már a blog is összemegy? Mondhatjuk így is. Vagy mondhatjuk, hogy egy üzenőfalra küldjük ki az sms-einket, amit sokan olvashatnak.

Egy új őrület söpör végig a világon. Mindenki mindenről értesülni akar, és fél, kimarad valamiből, ha nem merül el az információtengerben.

De térjünk rá a csiripelésre.

Twitter

Sokan hallottak róla, sokan már használják. Regisztráció után kezdhetjük is gondolataink közhírré tételét a Twitteren. 140 karakterben, tömören megfogalmazva.

Hogy mi a jó ebben?

Ne ragadjunk le ott, hogy elfecseghetjük mit ettünk, fázunk-e vagy vásárolni kell indulni, esetleg éppen a porszívózás helyett internetezünk.

Ennél több van ebben a dologban. Felhasználhatjuk arra, hogy minél több dologról értesüljünk a Twitteren keresztül. Sőt. Kereshetünk olyanokat, akiket "követünk". Furcsa kifejezés, azt jelenti, olvasni fogjuk az ő bejegyzéseiket. A Twitteren bátran bejelölhetünk bárkit, nem von minket felelősségre, miért tesszük. Többen majd viszonozzák ezt a követést, és ők a mi követőnkké válnak. Vagyis, ha írunk egy csiripet, akkor az náluk is megjelenik.

Na és az a Turulcsirip? Ez nagyon egyszerű. A Turulcsirip magyar oldal a Twitterezésre. Itt magyar csiripelők bejegyzéseit olvashatjuk. Könnyebben találunk magyar csiripelőt, ha bővíteni akarjuk hálózatunkat.

Egyelőre ennyit a csiripelésről és a Twitterről.