Igen, az ember hajlamos sok időt eltölteni olvasgatással, böngészéssel, blogok olvasásával, és persze az IWIW, Facebook oldalak tanulmányozásával, esetleg Twitteren történő csiviteléssel. Egy idő után úgy érzi, nem maradhat le, mert elveszti a fonalat. Úgy érzi, ez az élet. Igen, az élet egy része. Egy része, nem az egész. Akik sokat vagyunk gép és internet előtt, úgy hisszük, mindenki így van vele. Miért gondoljuk ezt? Mert olyanokkal beszélgetünk, találkozunk a munkában, illetve a magánéletben, akik szintén sokat lógnak a neten. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, mindenki olvassa az általunk is olvasott oldalakat.
Aztán elgondolkozunk, és rájövünk, ugyan, ez nem így van. Mindenki nem lehet, mert vegyük le a gyerekeket, mondjuk a 70 éven felülieket, utána a kapott számot felezzük, vagy harmadoljuk?
Miért is mondom ezt? Mert mostanában olyan oldalakra keveredtem, ahol egy bizonyos szakma, munkaterület (nem is tudom, mi lenne a jó szó) képviselői nagy számban vannak jelen. Vannak köztük csendesebbek és hangosabbak. Ismertek, és kevésbé ismertek. Szakmai múlttal rendelkezők és kezdők is. Egy a lényeg, sokfélék. Persze rendelkeznek honlappal, bloggal, termékkel, szolgáltatással, és igyekeznek kitűnni a tömegből. Ki így, ki úgy. Vannak köztük olyanok, akiknek az írásait viccként tudom csak olvasni, vannak, akik az elméleti alapokat sem nélkülözik.
Egyben viszont hasonlítanak. Rettentően jól meg tudják bírálni a többieket. Ez egy dolog. Sajnos vannak, akik a hangnemet kissé eltúlozzák, magyarul a sárdobálás szintjén szidják a kiválasztottat. Mások igyekeznek józanok maradni. Aki nem szakmabeli, az meg nem tudja, ki mondja a jót, kinek lehetne hinni. Úgy érzem, egy dologra nem gondolnak. Mégpedig arra, hogy nem egy zárt térben mocskolódnak, hanem mindenki szeme láttára. Én, mint egy potenciális vásárló/ügyfél mit látok? Azt, hogy nem csak hogy nem tudnak megegyezni bizonyos dolgokban, hanem majdhogynem vérre menő csatákat vívnak egymással. Nem szakmailag, érvekkel alátámasztva, hanem egymást sértegetve, személyeskedőn. Az nem zavarna, hogy nem értenek egyet, az zavar, ahogyan egymást szidják, és mondják el kóklernak. Egyben szoktak egyetérteni. Az ügyfelek pocskondiázásában. Olvasom, ahogy leírják történeteiket, közben engem, mint vevőt elmondanak mindennek. Mert ugye a vevő az hülyeségeket kérdez, hülyeségeket akar, az ingyenes hírlevélre a sok szemét ember nem az "elsődleges" e-mail címét adja meg, és van pofája a nyakukon lógni és nem vásárolni. A legszomorúbb, hogy az ilyen jellegű bejegyzésekhez hozzászólók nagy része teljesen egyetért, csak kis része mondja azt, hogy ácsi, én is, ha megadok egy e-mailt, az nem az, amit a munkához használok.
Amiért írtam ezt a kis bejegyzést az az, hogy tessenek már kedves marketingesek elgondolkodni. Jó marketing ez? Jó az, ha én, mint potenciális ügyfél azt látom, mindenki fikázza a többieket, és engem, mint vevőt? Végül is én lennék az, akiért vannak, én a VEVŐ/MEGRENDELŐ. Azt az energiát, amit egymás ócsárlására fordítanak, fordíthatnák akár arra is, hogy engem megnyerjenek. De nem ám úgy, hogy azt mondják a hátam mögött, mekkora szemét vagyok, mert nem vásároltam minden alkalommal, amikor elém toltak egy megrendelőlapot!
A vevő/megrendelő sem hülye. Én, a magam részéről nem szeretek olyan helyre menni, ahol engem lenéznek, lehülyéznek, és csak a pénztárcám kinyitását várják. Nem kell ajnározni sem, nekem elegendő az, ha a kellő tiszteletet megadják nekem. Pontosan annyit, amennyit elvárnak maguknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése